A húsvét, a feltámadásról, pontosabban rólunk, emberekről szól. Arról, hogy a remény, a fény bennünk él, s ha kell, újjászületik. Néha hibázunk, elbukunk, de ha meg tudunk maradni embernek, akkor mindig lesznek barátaink... 
Én épp egy ZTE - Fradi focimeccsen kellene, hogy legyek, húsvét vasárnap délután. Nem indultam végül el, mert már csak egy dolog lett volna kellemes, beszélgetni, hülyéskedni egyik barátommal. Gyerekkoromban még elvarázsolt a légkör, a játék, a hangulat, de ma már csak az érdekel kinek a társaságában telik el a délután. Ő nem ér rá, így elkezdtem gondolkodni, mit tudnék hasznosat csinálni ez idő alatt, hát írok pár sort a barátságról.

Jézus feltámadásának ünnepe előtt, illetve a feldolgozhatatlan csokinyuszi dömping időszak kiteljesedésével egy időben Pestről hazautaztam Zalaegerszegre, hogy a családommal töltsek pár napot. 
A barátaim egy jelentős része is a városba érkezett, s így újra találkozhattam velük. Összeültünk beszélgettünk munkáról, szerelemről, problémákról, mindenről és semmiről. Beszéltünk, de nem volt fontos, az hogy mit csak az, hogy hogyan, együtt. Egy kicsit újra gyerekek lehettünk, levehettük a páncélt, amit ez a világ ránk erőltettet. Felszabadult nevetés szelte át az éjszakát. Tízpontos poénok dolgoztatták meg nevetőizmainkat, okozva egyeseknek némi arcizomlázat... Persze a legjobb órák mindig gyorsan telnek el. Szép volt, jó volt, de az élet tovább robog, s csak reménykedünk, hogy nyáron összefutunk valahol egy hasonló estére.

Sokáig azt állítottam, hogy nincs a barátaink között rangsor, legalábbis nálam. Egyszer aztán a lelkem mélyére néztem, s azt láttam hazudok magamnak. Jó ez nekem? Abban a hitben éltem, hogy akkor vagyok jó ember, ha mindenkit ugyanúgy tisztelek és szeretek. Ellenben lelkünkben képlékeny a sorrend, azt fejjel, tudatosan nem tudjuk befolyásolni. Van, amikor haragszunk egy barátunkra, de akár évek múlva is megbocsátunk egymásnak, mert a lélek nem ismeri a haragot, csak az elme, amely az emlékeket tárolja. Elárulom a lélek mindennél erősebb, tisztább, mint a folyton lángoló szív és a gyakran vaskalapos ész. 

Egy viszont biztos, ha barátról van szó, bármelyikért a tűzbe ugranánk. Miért? Azért, mert tudjuk, hogy ha így teszünk, akkor megmentünk magunkból is egy szeletet, a világ számára pedig egy felbecsülhetetlen, s pótolhatatlan értéket. Természetesen egy barát sosem kéri, hogy ugorjunk utána, sőt, ha teheti, arra kér, hogy menjünk onnan, hagyjuk ott.
Amikor sok éve súlyos depresszióm volt, egyszerűen szörnyen éreztem magam a barátaimmal és a családommal töltött percek alatt. Olyan érzet járt át, hogy ártok nekik a negatív kisugárzásommal. Természetesen mondtam is ezt, hogy hagyjanak, de ők ott álltak az én pokoli tüzemben, s addig, amíg el nem aludt. Hihetetlen szenvedés volt, s valójában egy hihetetlen csoda. 

Meg tudom e hálálni valaha, hogy ott voltak? Nem tudom, de imádkozom, hogy sose kelljen bajba látnom őket. Mi lesz, ha mégis? Ott leszek, s segítek, mert tudom, hogy ha nem tennék úgy, akkor visszakerülnék a pokol szájába. Sokkal rosszabb a sikerek csúcsán állni egyedül, mint a totális bukásban a barátainkkal. Sikerek és kudarcok fel, s alá táncolnak az életben, de a barátok konstansok. Ez az a biztonság, amely minden percben erőt ad, ha úgy érezzük minden elveszett.
Lehetünk erősek, okosak, sikeresek, gazdagok, de értékes emberi kapcsolatok nélkül boldogak sosem lehetünk. Aki jó emberismerő, az kiváló barátokra tehet szert, ami többet ér a világ összes kincsénél. 
A szerelemre éhes szívnél is elszomorítóbb látvány a bús magányos vándor. Láttam ilyeneket, s szörnyű volt, hogy a barátságkeresés egyeseknek mennyi szenvedéssel, s küszködéssel jár.
Csak akkor lehetnek barátaid, ha te is jóban vagy magaddal, ezt valahol éreztem magamban, de anno Müller Péter szavai vésték bele ezt igazán a tudatomba. Talán épp azért alakul ki több barátságunk gyerekkorunkban, mert akkor még jobban szeretjük magunkat, még kevésbé ismerjük a saját, emberi gyarlóságainkat.
Minden barátunknak, ahogy nekünk is megvannak a hibái, gyengeségei, de bennük van egy belőlünk hiányzó darab. Az én barátom része a lényemnek, s én része vagyok az övének. 

A barátság a legtisztább kapcsolat, nincs vérségi kötelék, ami családtagjainkkal összeköt, nincs fizikai vonzalom, ami egy szerelemben elengedhetetlen. Egyszerűen csak leül két lélek az univerzum peremére, elfordul a világ bajaitól és örül annak, hogy a másik van.
Becsüld meg a barátaidat, ápold kapcsolataidat, bocsáss meg szüleidnek, s szoríts olyan tűzzel a szerelmedet, hogy érezzétek, ahogy együtt ver a szívetek.
Az életben az emberi kapcsolatokból származó élmények, melyek egy-egy pillanatra a halhatatlanok közé emelnek bennünket.
2012.