Támad az önsajnálat, a lépéselőny nála
Meg őrit, kötél szakad, felmászok egy fára,
Onnan a látóhatárra, belevágnék egy fába,
A határőr szavába, sírva, ordibálva

Kókuszdióból iszogatva, szélbe belecsavarva
A kabát zsebbe varrva, ott ahol az önsajnálat marja,
A szívet, s a lelkemet sanyargatva,
Mindent elzárva, egy csepp embert is kikaparva 

Lapozok kettőt, böngészek a neten, kicsit akad
Akadnak a szavak, bajban a lakat,
Fel lett törve a világom, igazán nagyon csak én sajnálom
Az önsajnálat vezet, de nálam a labda, dobjuk fel újra

Kitapétázta az élet, saját magát előbb, mint kellett volna
Nézhetem most magam, a tapéta színe irtó ronda
Bele feküdtem a ragasztóba, az öngyújtóm is ócska
Kimenteni az önsajnálatból nehezebb, mint feküdni a porban.