Gyújtós vagyok, s oszlopként dolgozok
Óriásnak látszok, s törpeként hasalok
Kérdezgetem magamat, jó helyen szálltam-e le,
Azt mertem hinni, aprón, hogy e bolygó a legszebb

Lépkedek, látom, ahogy lángol az ég
A tetőn egy ördög lépked, a busz se túlzottan siet
Állítom, inkább eszek bűzlő szemetes mellett,
Mint, hogy a sznob népek okozzák hányingerem   

Haladok bele az életbe, az élet pedig belém,
Kést döf, csak halvány a haldokló remény
Állítom, nem vagyok szent, ismerem a bűn izét
A büntetésem kiosztva, Isten életfogytiglanra ítélt

Sokat kitépett már belőlem ez a szörny,
Kevés maradt, ez mégis sokkal több, 
Állítom sokszor több az én kevesem,
Gazdagabb vagyok, mint sok itt lélegző szellem
 
Hordom a kést a bőrtokban, a töltényt a tárban
Elmémmel szakítom szét világunk egészét, a fejeket
Szürke arcúak, képébe könnyedén nevetek
Leírom, fröccs- öntöm a jót, a rossz szemeket  

Ha már a vak sötét lesz a nappalod,
Majd felkelek éjjel és szakítok egy rím szikrát
Oszlopként remegő lábbal, a kialvó lángot őrzöm
Nem tudom, a jót miért, bár angyal lelkem, de testem ördög

Totális a pusztulás az én világomba
Kevés fény jut rám, már Prometheus is megmondta
Itt élve éghetsz a pokolban, az emberi terrorban 
Hordóm az utolsó tépett zászlót, cammogok a sötét utcákban

Gyújtós vagyok, s oszlopként dolgozok
Óriásnak látszok, s törpeként hasalok
Magányban pusztulok, de teremtek neked szárnyat
Legalább te szabadulj, én itt halok, az utolsó királyi állat.