Kortyolgatom a keserű teát, izzik a parázs.
Szívbetegségeket köhögök,
Nem dolgozik itt a kátrány.
Szíven szúrt vágyak repkednek felettem.
A padlás tele összetört régivel és elképzelt újjal...

Kellene egy olyan élet, melyben néha,
Elbújhatnék, mint háború végén a hulla.

Néha meghalni, de jó volna,
Harmadnapra feltámadni és nevetni újra,
Hogy semmi se ér annyit, hogy a dobba,
S a húrba bele ne tenném magam újra és újra. 

Néha meghalunk egy picit, mert el kell engednünk a bút.
Ha elengedtek, visszajövök Pesten vagy Budán,
Újraszületek értetek, pontosan holnapután.

Szép a halál, ha olyan rövid, mint az élet.
Szép lenne a lét, ha kapcsolóval csomagolva kapnánk,
S, nem on és off állapotok között bandukolnánk.
Néha célba, néha kútba futnánk...
De mi csak futunk, futunk, s néha újra meghalunk...