Kesernyés és kérges az óra lapja, 
S leült a fa alá a hét hétköznap. 
Te is sírsz, napjaid nihiljéért,
S téged is az éj csendbe hív?

Fekszik a nap, egy madár kelti éppen.
Remeg a reggel, a magány testvére.
Kínos a kín, minden napnak gyermeke. 
Élőnek fájdalom, halottnak csend a fegyvere. 

Leszakadt a falakra ragadt plakát, 
Mely hirdette sok száz ifjú nagy napját. 
De sehol a hang, s bizony üres a tér.
Valami hiánya épp felszínre ért. 

Meghaltak szülők, nagyszülők, barátok, 
S reménytelen szerelmi nagyátkok.
Megmaradt az íz, a kulináris élvezet,
Mikor már némák a békés kézjelek, 
S kikopik a világból az összes ékezet.