Kezemet rozsdás lánc tépi, fáj
Terhem e földi, s nem égi láng.
Szemem a földre vetem,
Csak feküdnék, de nem tehetem
Ez is egy mérföldkő,
Melyre nem jutott szám.

Közönyöm csak belsőm űrjét jelzi.
Daráló napok már fejemet vennék,
Nem vagyok erős és nagy zsákmány,  
Célkereszt lágyan mellkasomon járkál
Kifeszített nyíl felém tart szüntelen
Világ lakói, s gyermekei java esztelen

Tán macskakő vagyok, mit taposhattok?
Vagy világtalan vándor, ki koldul?
Szürkének látszok, pedig ezek csak pókerlapok. 
Nevetésem is gyakran sírásba fordul.
Közhely folyam is a számból kicsordul.
Penge élen táncolok minden és semmi között.

Kicsavart kérdés kapaszkodik agyamra,
Magamba nyomom tompítva, szaladva.
Ellenségem, s barátom is magam, s a világ
Honnan jön a válasz, hogy mi a jó irány? 
Kereket helyben tekerem, átkozott szobabicikli.
Üresjáratba csak forog a lánc, csak jár, s már fáj.