Vadvilág fénytengere nyugtat.
Ravasz vagyok, veszett kutya ugat.
Léptem nyomát, feledi a jelen.
A jövő pedig, még csak álmomba terem.

Kiképzett ember vagyok, s állathangok,
Mik rám ordítva kérnek számon, hallom,
Igazságoszlop halkan a mélybe borult, borzalom.
Digitális világ, a fejekben túl nagy a forgalom. 

Keresztléc, köznapi feszület, mi ránk vár.
Fegyenc álmok fekszenek az újkor színpadán.
Szikraösvény, csend ül a testemen.
Forrón izzó harag álmatlan lelkemen.

Haladok tovább, a síri csend nem keres.
Túlbuzgó embertengeren, fekszem saját testemen.
Kiélezett kés a gyűlölet melyet mindennap élezek.
Társadalmi kilégzés bűzében szenvedek.