Nem tudom ki is vagyok?
Ki lakik bennem, tombolhat-e még egyszer?
Összetört a világ sziklája, darabos lett lelkem.
Isten, s az emberek kezükkel szedtek össze engem.

Tovább kellett és kell mennem, de nem tudom,
Fog-e még a mennybe szállni lelkem.
Kopott, régi rongyom testemre már nem ment.
Lelkem orgonája csendben zenélt bennem.
  
Kegyelmet nem kértem, de kissé késve felmentést kaptam.
Két év pokol, hol nincs se éj, se nap, csak szürke néma falak.
Titkos remény a felmentés, égi eredmény az ébredés.
Csak szédelgek, s kihúzom magam, ez maradt a büszkeség.

Küzdelemre tanított a kín, s én a törülközőt többször bedobtam,
S mindig arcomon csattant, a kézből eldobott frottír darabom. 
Szenvedésem elmúlt, de nem múltak el nyomtalanul a napok,    
Több lettem, mint voltam, de nem tudom ki is vagyok.