Kalauza vagyok a világnak.
Bolygón szavamnak értelme is legyen! 
Kis lelkek üzenetével üzenek.
Vagy tán saját szavam is döntő lehet?
Embereket költők, hogy minden ne vesszen!

Nevetésem zengi át a hajnali tájat.
Igazság ez nem lehet, hisz örömök lábán álltam,
S éjszakánként felkiáltva, sírom álomba vágyam.
Többnek láttam magam, s jó a szemem talán.

Bohóca, s néha zsoldosa vagyok a világnak.
Borostás képem hazudik eredetit, igazat.
Lépést tartok a lépcsőn, de félek,
Sodró tömeg és fények 
Porszem vagyok, de kőként élek.