Meg nem állok akárhol, szilánkok metszik el nyakamat.
Kitépett virágok illata bennem él, belém harap. 
Felszakadt sebek, gennyes szívem tisztasága elszakad. 

Nincs menekvés, nincs visszaút, előre futok, s csak visszajutok.
Tűzkerék mögöttem, egy angyal biztató jelzése.
Kikopott utakat járok, lyukas zsákokban koponyák emléke.

Égi háború, az áldozatok a földre hullnak.
Mi elmondhatjuk, hogy a szép nem állandó,
S hogy a jó egy lélekben élő értünk vándorló hölgyek
Érzik a terhet, ami minket csak hajt, kisikló könnycsepp. 

Hiszem, hogy valami cél, valaki ért élek én,
Nem várt mutatót szorongat a kutató, több lett a hulla,
Szültésünk negatív, kevesebb, mint nulla. 
Áment még ne mondjunk újra magunkra.