Lassíts, a mozdonyfék száz fokon ég,
Szólongat halkan a mennyei ég
Kiáltom, hogy a vég lehet bármi
De a sikerre nem fogok ölbe tett kézzel várni.

Lemosni semmit se kell, a múlt épp kopik
Emlékképek a hátsó ülésen fekszenek 
Sírásom dühbe fordul, lassuló szerelvény
A győzelemhez idő kell, ha a jót szeretném

Sziget, mely szívem, s lelkem kincseit őrzi,
Valahol talán az édes hon rejti azt a lényt
Melyért annyi minden tettem, s nem tettem
Kiszáradna szám, de mindent elmond szemem

Hosszú lesz a vers, de rövid minden mondat
Gyengül az mi sosem volt erős, a szívem
Mnémoszüné lányai és a világ a motorom
Hullhat rám réz eső, ha ölelnek rokonok

Rengeteg a rímpár, de én nem unom ám
?Modern? költőket cserbenhagyom tán
De ez engem nem érdekel,
Csak én vagyok itt érted és te is érted

Chilei almába harapott ma fogam
S egésznap csak egyre gondoltam
Lesz e aki valaha igazán tűzbe borít?
Lesz e aki velem ég, mikor én leszek én?   

Nyugtat és idegesít, hergel a bolygó
Szorongásom-csökkentem, s segít néha pár bogyó
Boldog vagyok pár pillanatra, mikor a pillanat remek
Mégis telítetlen vagyok, szerelem nélkül, élni nem lehet.

Mindennap nehezebb, s halkuló üzenet szól nekem.
Le ne térj a sínről, s tartsd a csak miattad készült menetrendet!  
Egyszer tán megtudom, utas vagyok, vagy tényleg mozdonyvezető
Sínek, szívek, lányok, nincs vég, ha majd testem végállomása lesz a Göcseji temető.