Napról napra próbál a föld magához vágni 
A padlón kínos, s tudod, nagyon fájó felállni
Kitételt szab ezeregy kis szabály
Hibáimat non-stop fedi fel a szakosztály

Olcsó rím, olcsó szavakkal keverve
Hibát hibára halmozok, hiába tanulok.
Populáris nyálgép lennék, na, ne már!
Húzkodják a képzelt szőnyeget, s ez hanyatt vág.

Kiköltözök magammal egy kilátótoronyba
Nézem a tengert, s hallgatom a hívózaját
Lesem a látóhatárt, de a jövő csendbe bújt 
Tépem a kezembe varázsolt bass gitáron a húrt

Halkulnak erre fele a szavak, miknek csak a fele hallatszik
Tompulnak az egyszer erősként hitt fények, de még égnek
Nem fordulnak sarkon a bajok, s betonozva állnak a tények
És mégis én mindig büszkén, a jövőről boldogan mesélek 

Hiszek a jóban, egy lényben kinek szíve szívembe olvad
Hiszek egy Istenben, egy világban, ami nem tart fogva
Látom, hogy e bolygó lett az én nevelőatyám, summa nulla 
Látom még azt is mit nem kéne, ami csak itt látszik a fényességben
Otthonom csak a csendes, puha éj marad a nyugtató sötétséggel.