Mit képzel ez a világ, kivel húzott ujjat?
Parancsbombák szállnak, ahogy a vulkán a lávát hullat.
Diktálni azt mindenki tud, írni már kevesen.
Kérdésből tenger, de lexikon nem élhet bennem.

Nem tudok úgy táncolni, ahogy húzzák a nótát.
Nem fogok földre hullni, hogy kapjak egy papírkoronát.
De szembe tudok nézni, a tükörképem bennem él.
Felvehetek én bármit a világon, kolduskirály leszek.

Nem tudom, hogy valaha égbe emelik-e a nevem.
De ez nem számít kevés az, kinek számít szíve és feje.
Hányinger lett az örökös potyautas, édes a méreg.
Néha a halálban is csak a tiszta kegyelmet érzem.

Süket a vonal. Süket az összes fül.
Halk a hangom. Halkan üvölt.
Darabolják, mi egészbe is csak fél volt,
Én a fél, kinek szavai XXI. századba torkol.

Tizenkilencre is lapot húzok, már mindegy,
Huszonkettőre jön ki úgyis minden.
Kérdésem izzik a válaszra várva,
Mire mennék, ha nem lennék árva?

Meddig jutnék, ha a társadalom nélkülem is állna,
Nem kapnék haldokló olcsó gondolati sémákat?
Meddig szállnék, ha a minden elengedne végleg
Mert én a felszínről tartok az égbe, s nem a mélybe.