Elrabolt az ördög,
Emberrablást érzek.
A bőröm lassan a húsomba ég.
Nézem kint élnek, itt bent lelkemből csöpög a vér.
Bilincsben rabként, láncra verve,
Némán sír a lélek,
Felkiáltana, de se hang, se ének.

Vajon kinyílik e az ajtó, az ablak?
Vajon bekúszik a tiszta fény, ha dőlnek a falak?
Válaszolnak fehér köpenyek, minden rendben,
Belül mégis egy öko- halott tenger.
Folyt, s nem ereszt el, élve halok most,
S úgy érzem, mindörökké itt haldoklok. 
Némán, üresen, valamikbe semmiként kapaszkodok.

Kint él az élet, bár benézne,
Hozzám bújna, újra és újra, örökre.
Nem tudok felszállni, fuldoklok a mélyben.
Nem bírok írni se, sűrű ködben a remény,
S mi lenne érdekes, ha az agyban nincs nyomaték.
Mindenki boldog, vagy csak azt vetíti felém.
Senki se érti e pusztát mi bennem él,
De nem én táplálom, kezem bilincsbe még.

E kór rosszabb, mint a félelmetes pokol.
Gyötrelmes, mikor a semmibe zuhanok.
Elvette az ördög, mi enyém volt, az életem,
S adott egy üres kopott, tán már használt ketrecet.
Segítségem száma ezeregy, mégis egyedül félve fekszem, ébredek.
Csobog a nihil, nincs is rosszabb, elrabolt a gonosz a semmibe.
Este félve, de valamilyen apró reménnyel,
Fekszem szunnyadni, s tán a volt valóságába ébredni.

A napnyugta a remény, a reggel a csalódás,
S csak Isten mondja jelekkel, félszavakkal
Fiam kitartás kiszabadítalak, most, most higgyél szavamban.