Az biztos, hogy nem.
Biztos, hogy nem vagyok Primus inter pares.
Talán az utolsó sorba látszok.
De kit érdekel, itt talán senkit.
De kit érdekel, hogy kit érdeklek, senkit.

Itt csak csöpög valami zöld genny.
Nem zárom el a csapot, 
Magam lustának nevezem. 
Amúgy is olyan vagyok, amilyen
Lapokat osztott az ég, sőt talán
Több vagyok, mint egy blöff flöss 

Nem fogok más parancsára hallgatni.
Nem fogom bárkiért életem áldozni.
Miért tenném? Te megtennéd értem?
Ne hazudj, én se szoktam.
Meg is lett az eredménye.

Meseországban élek,
Olcsó amcsi filmeket nézek.
Semmi se magyar, csak amit érzek.
Fájdalmat, félelmet, irdatlan nagy terhet,
S motivációt csak a hatalmas egoizmusomból nyerek.    

Azt se tudom, mi leszek, ha leszek nagy.
Bár csak gyerek maradhatnék, sehol se jó,
Amúgy is hová tervezzek én, 
Mikor zsebemben nyitva a kés.
A stigmám motorja a bipoláris rém.

Néha üldöz, s gyakran nem ért,
Ez a butácska sánta nép.
Művésznek lenni, bár nem bűn, de nem is erény,
Egy nagy testbe zárva él a lelkem, én.
Egy megtiport ember, kiben sebzett a remény.