Fények cikáznak, épp lőnek.
Hangok melyek, messziről jönnek.
Álmok valóságtól löknek,
 el, háború van, halál tenger.

Érdekek éheztetve, égetne minket,
ártatlanok talpnyomát fúja el a szél.
Érdes tenyerek, érdektelen arcok.
Síró gyerekeket, kínzó, magas rangok.

Ez, ez is mi létünket fenyegeti,
Háború, mely felemészt mindent,
Halálunk értelmetlen hidd el,
túlélni nehéz ezt hit nélkül, vagy hittel.

Lőnek ránk, s tán ők se tudják miért.
Parancsra bármit, s nem néznek semmit.
Táncoló fegyveres had örömet, kínunkat leli.
Háború oltára milliókat teszik.

Árvák és özvegyek könny tengere marad.
Szerelmek hallnak meg, lelkek keserű zaja.
Ölünk állatot, környezetet, s ember.
Véget ér majd föld, ég és a tenger.

Fogy az ész, a szív, a kegyelem,
 s csak kapzsiság, harag, mely megterem.
Halál kér magának az ember?
s egy világ pusztul, örökre feledve.

Csak háborúzz, sírt ne áss, 
a földnek nem kell.
Egymást öljük, ész nélkül,
de kérdés, lesz e végső fekhely?