Kérdéseket teszünk fel reggel és este.
Válaszra várunk, unottan, s néha remegve.
Sokszor ismerjük, s tudjuk már a választ,
csak hallani szeretnénk, ami feltámaszt.

Mindenre választ inkább, mint a közöny.
Túlhajszolt életünkben, agyunk túlpörög. 
Kéményből kihalló hangokból, keserűség árad.
Kérdésre lehet kérdés, de válaszra nincsen válasz.

Magányosan barangolnak a kérdések sora.
Az emberi fülek éheznek, s válaszok szállnak el tova.
Pörög, kering, mint agyban, s szívben a vér.
Mindent tudni, ismerni, s a végén mi is a cél?

A kérdés a válasz, már sejtelmet áraszt.   
Ködben táncoló kérdőjel,
kádjában megpihen, s lemossa a mocskot,
mit az emberi fertőzés benne oldott.

Az igazi kérdés, már nem is evilági.
A haláltól zihálni nem újvilági.
A ködben úszva, kérdez egy hulla.
Meghaltam? Kérdi újra és újra.
Az életet ne kérdezd, éljed nyugodtan.