A magány mérgét ihattam meg egyszer.
Kín, nevetés, árva vagyok, hatott a szer.
Táblázataim üresek, s a sorok is széthullnak.
Viharfelhő közeleg, szél, s a percek csak múlnak.   

Kopott fa csónakom a medret kaparja.
Hullámcsapás az élet, s repít a magasba.
Szállok az ég vízén a fénybe, egyedül, félve.
A hullám leszáll, s az élet érthetetlen, s véges.

A szellő sem tud igazán, hűteni magányos szívet.
Az idő sem karcol fényt a ködös feketébe.
A sikoly sem törhet utat a csend síkságában.
A magány se barangolhatna,
s mégis meg nem állna.