Lámpa vagyok, s világítok,
fényem borítja a teret.
Sarki porszem szakít szelet,
mely vihart nem én irányítok.

Ködös kopott utcán, fényem halott,
nem, vagy csak alig látszik, hogy vagyok.
Falevél hullik a burámra, s érzem,
valami nem bánt, s fénysugár a létem.

Csend van, s az utcakő terheletlen,
kevés munkám a csendben elfelejtem,
világítok, de nem érzek semmit,
nincs kinek, nincs miért tenni.

Kialudt izzóm, s testem csak álldogál,
s most mégis észrevesznek.

Nem vagyok bot vagy mankó, gyerek dobál.
Majd ha újra égek gyorsan, elfelednek.

Lámpának lenni, nem vidám, s nem szeretnek,
csak teljesíteni kell, halálom mit hamar elfelednek.