Nem találom a kulcsot, mi a világot nyitja.
Falevél mikor esőben földön fekszik árván.
Tapossuk cipőnkkel, bakancsunkkal síkra,
ott lépdelünk, ez a természetes márvány. 

Hazugság, sok magban el van vetve.
Álarcos arcok, fagyott mosolyok. 
Nevetnem kéne, de ne teszem, nem merem.
Tovább menetelek, tovább bolyongok.

Szilánkos jellemek, titkosított érzelmek.
Szív zaklató elméletek, hazugságtól rosszul leszek.
Kisgyerek, ki nem hazudott még, őszinte az ordítás. 
Nem hordoz mérget, de megnő ő is, s lesz majd torzítás.

Koponyánkra bőrt húzva születünk, feketén, fehéren.
Gazdagon, szegényen, árván, vagy egész családba,
még nem tudjuk, mi vár ránk, s a szülők serényen,
teszik amit tenni kell, óvnak, s bíznak a csodákban.

Nem találom a kulcsot, mi a világot nyitja.
Kereshetem, s tán ezt is teszem, 
de nem kapkodok,
nehogy a kutatás felemésszen, s sírba tegyen.