Forró talaj, izzó vér.
Szerelemnek tűnik még, 
de nem tudhatom, éles kés, 
a hiány mi engem ér.
Szemed csókja tán hamis, s csak várhatok. 

Nem foghatom két kezed,
Nem szoríthatom testedet.
Nem, s folyt a négy, a fény
Észak, Kelet Nyugat és Dél.

Hiány mely, ha felemészt,
szívem szakad, törik, s robban szét.
Önkínzás, gyáva tán, ki nem csábít,
kit már megragadtak, gyáva, s tán az vagyok.
Ég felé fordított fejjel ordítok, 
abbahagyom, ami eddig engem kábított.

Széttörném emlékképed, de visszahúz a szív.
Elhagynám szép emléket, mit rám hagytál.
Sín nélküli mozdony, érzésem mása, 
Lehet sírom lesz, hol vallomást teszek,
gyávaként kell temessenek,
 s velem elvesztett szerelmeket.

Kisiklott érzelem, elhagyott gondolat.
Elvesztett idő, mely semmit sem ért. 
Cseppenő mennyei könnycsepp simogat,
az égi sajnálat most mit sem ér.

Szilánk a szívemben, kitépem én.  
Tűzön táncolnék, s csak ordítanék.
Szabad a szívem, nincs kínzó érzés!