Tündöklő tekintettel nézünk az égre,
halk szavú kísértetek bújnak meg a réten.
Sötét az ég, sok síró felhő, már messze jár.
Éjszakai csillagfény, csak ami ragyog ránk. 
Erdő, mely sejtelmes, titkos csendet majszol.
Mi nem félünk, nincs miért, távol a sok bajtól.
(Korcz Attila)

Az azálea kéjes lehelete fokozza a vágyat.
A csillagok is pajzánul kacsingatnak felénk,
az erdő selymes füve kínálkozik ágynak,
a nyárfa sóhajtva borítja ránk árnylevelét.
Félnünk nincs miért, remegő testünk összeér.
(Nagy Noémi)

Összeér, míg vad, lázas tüze simogat,
csókodban élek, mi véresre marja ajkamat,
vad szenvedély egy éjszakán át
és szívjuk magunkba az azáliák illatát.
Fentről, nevetnek ránk a csillagok,
üvölteni szeretnék és mégis hallgatok. (szhemi)

Hallgatni tovább nem bírsz, és én sem bírok,- érzéki sikolyok, apró rángatózások.
Selymesen simogat az erotika, mint az azáleát a kedves, nyári szellő.
Magával ragadott immár mindkettőnket a gyönyör, szemem a szemedben tündököl.
(Nagy Noémi)

Ragyog benne az éj fekete bársonya,
nem kellenek már a szavak, csak két test
szerelmes ölelése, mit magának fest
a gyönyör, az izgatóan zöld gyepen,
lenn a völgyben egy nyári éjjelen,
hol beszélnek hozzánk a susogó fák
és szirmot bontanak a fehér azáliák. (szhemi)

Melyek lelkünket fehérre cirógatják,
így pihegünk a meghitt csendben 
a Hold már fontolgatja távozását,
a Nap jókorát nyújtózkodik keleten,
majd meghalljuk a pacsirta dalolását,
félve súgod- indulnunk kellene kedves.
(Nagy Noémi)

Itt hol a szabadság tengerében utazunk,
most véget ért az éjjeli kéjes romantikánk.
Az erdő kérdezget, s egy furcsa hangot kutatunk.
Farkas ordít kedves, remegve összebújunk.
Egy falka mely körbezár, sok véres habzó száj.
Azáleák titka marad, az hogy, hogy ébredtünk otthon már.

Tündöklő tekintettel nézünk az égre,
halk szavú kísértetek bújnak meg a réten.
Sötét az ég, sok síró felhő, már messze jár.
Éjszakai csillagfény, csak ami ragyog ránk. 
Erdő, mely sejtelmes, titkos csendet majszol.
Mi nem félünk, nincs miért, távol a sok bajtól.
(Korcz Attila)

Az azálea kéjes lehelete fokozza a vágyat.
A csillagok is pajzánul kacsingatnak felénk,
az erdő selymes füve kínálkozik ágynak,
a nyárfa sóhajtva borítja ránk árnylevelét.
Félnünk nincs miért, remegő testünk összeér.
(Nagy Noémi)

Összeér, míg vad, lázas tüze simogat,
csókodban élek, mi véresre marja ajkamat,
vad szenvedély egy éjszakán át
és szívjuk magunkba az azáliák illatát.
Fentről, nevetnek ránk a csillagok,
üvölteni szeretnék és mégis hallgatok. (szhemi)

Hallgatni tovább nem bírsz, és én sem bírok,- érzéki sikolyok, apró rángatózások.
Selymesen simogat az erotika, mint az azáleát a kedves, nyári szellő.
Magával ragadott immár mindkettőnket a gyönyör, szemem a szemedben tündököl.
(Nagy Noémi)

Ragyog benne az éj fekete bársonya,
nem kellenek már a szavak, csak két test
szerelmes ölelése, mit magának fest
a gyönyör, az izgatóan zöld gyepen,
lenn a völgyben egy nyári éjjelen,
hol beszélnek hozzánk a susogó fák
és szirmot bontanak a fehér azáliák. (szhemi)

Melyek lelkünket fehérre cirógatják,
így pihegünk a meghitt csendben 
a Hold már fontolgatja távozását,
a Nap jókorát nyújtózkodik keleten,
majd meghalljuk a pacsirta dalolását,
félve súgod- indulnunk kellene kedves.
(Nagy Noémi)

Itt hol a szabadság tengerében utazunk,
most véget ért az éjjeli kéjes romantikánk.
Az erdő kérdezget, s egy furcsa hangot kutatunk.
Farkas ordít kedves, remegve összebújunk.
Egy falka mely körbezár, sok véres habzó száj.
Azáleák titka marad, az hogy, hogy ébredtünk otthon már.
(Korcz Attila)