Édes lett a só, keserű a cukor már.
Minden éles szilánk lelkem vágja át.
Mikor elkezdtem, angyalokat láttam,
Hátukra szárnyakat rajzolt gyermeki vágyam.

Teltek múltak az évek,
a szárnyakból a tollak kihulltak.
A randi eső, a kapcsolatvihar a port felverte és nem lemosta,
Túl sok volt a bomba, a női hazug szóban.

Hittem a szépben, hogy nőben is van lélek,
Hogy a hosszú, lágy haj mögé is bekúsznak fények.
Tévedés volt, az egész, olcsó remény, mézes álom.
Humoromat lecsapolták, s kardom kiélvezték a lyányok.

Változik a világ, én se mondok már értük imát.
Erőm és törődésem kellett, s nyakamat pirosra szívták.
Szememben egyre mélyebbre csúsztak, régi és új Lillák,
Nem hatnak már meg a hamis könnyek és remegő szempillák.

Feketévé vált a lelkem, átvettem a kecses hölgyek szívét,
A halálban látom a szerelem igazi véres színét.  
Megtanultam, hogyan kell a gyengébbik nemet átvágni,
Eddig tudásom próbáltam pozitívan implementálni.
Azonban meguntam, s innen csak taposok és dugok.
Nem ütök értetek már dobot, s nem fogok le többé bundot.

Nem lesz több igaz szavam nőnek.
Kedves leszek, mert a lyuk cél marad, s van még lőszer.
Ha lehet házast csábítok el, hadd fájjon, s romboljon.
Borravalót csak férfinak nyújtom, az még ember a színházi porondon.