Együtt vagyunk te és én, mint patak, ha folyóba ér.
Félévszázada napra nap, reggel pupillánk együtt hasad.
Nincs vita, de valaki folyton folyvást sír.
Nincs harag, ami megmarad, vérben úszik a kegyes szív.

Együtt ordítottunk, ha fáj, ha a keserű bánat elszáll.
Tükörbe nézünk, s látjuk, senki se látja, mily olthatatlan bennünk a láng.
Ablakon kívül, kerítésen belül, csak néhány heg maradt.
Lándzsa vág, vulkáni tűz, vagy pálmafa árnyéka hűt.

Vad vágyak, s reggeltől estig tartó álmokban játszunk.
Ígéretek egymásnak, fáj minden ötlet, mely bukásba torkol.
Szikra, hol nálad, hol bennem gyullad a láng, s olykor
Bajból és gondból születik közös ellenség, néha summa a bukás.

Isten adta, de mit ér, ha nulla a hatalma a szónak, a jónak?
Mit ér a hitünk, s az egymásnak adott olcsó vigasztaló mondat?
Mi még együtt szenvedünk, s pár évtizedig együtt nevetünk.
Bocsássunk meg egymásnak, nem minden ígéret teljesült?

Néha rám szólsz, ne vetítsek, s én csak tolom a hamis igét,
Átvágsz, s én is néha téged, minden tettünk metszete az irgalom.
Feltáncoltunk a mennybe és kapartuk a pokol rideg padlóját.
Érzem, kicsit bánjuk a sok elveszett kalandra való percet.

Negyedszázad, s sokadik hatványon a kudarc, s a hiány.
Te is tudod, hogy szívünkbe üres egy mező, egy lánycsepp,
Melytől félből egész lesz, s te is megbékélsz velem végleg.
Kedves agy, kedves szív, érzitek jól, már közel a békehíd.