Szakítsd szét a láncot, mely eredet,
S hangodat elnyomja, érezd.
Itt több van, mint hitted, s kérjed,
Repüljek veled a mélyből az égbe.

Az egész glóbusz értünk forog,
Nincs más csak a végtelen, hát megyünk.
Utunkat barát, s néhol ellenség kíséri,
Célunk szava a boldogságunk ígéri.

Kaktuszeredő bök ketté, már vérzek,
Bele csaltál, te is, én is féltem. 
Most elszakadunk mégis 
Innen, hol a földi mocsár fénylik.

Szálljunk a széllel,
Játszunk egymással, s a néppel.
Vegyünk, hogy adhassunk másnak,
Hogy a gazdag, a szegénységét lássa.

Nem érdekes a város zaja, már nem halljuk, 
Pupillám szűkül a fényre, dadog, hagyom.
Zöld füst vesz körül minket, pedig nincs szeánsz,
Így élünk tovább mi ketten Jin és Jang.