Kilépek az ajtón, egy keretet elhagyok,
S szemembe, közönyös szemeket kapok 
Lassan osonó kérdőszavak fedeznek. Megfagyok,
A hidegség, mely a lángtengert takarja csak teríték  

Hajnali fények alatt minden csendes
Feszültség már most gerjed, genny csepp cseppen
Kiélezet lándzsák élei a távolság záloga, nincs esély,
Védő pajzsok felszíne is mély sebekről mesél.  

Múlton és sebein túllépni nemzetem nem tud?
A jövőképünk túl sötét, túl üres, s fagyos.
Hinni már nem mer senki se nagyot,
Csak remeg, csak inog, csak dadog. 

Több a magyar szív, mint a szó.
Több a tudás itt, mint bárhol.
Tehetség tengere, lassan partot mos.
Megfoghatatlan erős a nemzeti kapocs.

Kalitkánknak bár nyitott az ajtaja,
De a szív visszacsal minden kis madarat 
Mert itt és mi vagyunk a világ jövője,
Ha nyitott szívvel és szemekkel megyünk előre.

Lassan kilépek az ajtón, hajnali csendben haladok
Egy új napot, egy szebbet, bátrabbat, akarok  
S szemébe nézek mindenkinek, hogy lássam
Ki bújik a pajzs mögött, s lesz e nekünk szebb jövőnk.